A fiatalok akkorra válnak bölccsé, amikor már túl késő.
/Eva Stachniak/
Tulsa, 1984.
Május 7., reggel
A csupán tizenegy éves Tammy-t tartottam a karjaimban, védelmezve a rémálmok súlyától, amik a vállaira nehezedtek az éjjel folyamán, mielőtt mellém mászott volna hajnalban. Beszippantottam barna hajának émelyitő rózsaillatát, még a tegnap esti hajmosás utánról. A pizsamájából azonban verejték ömlött, mielőtt kiáltozva fölugrott volna édesanyám mellől. Hozzám futott, amikor azt vette észre, hogy a mama kiütötte magát tegnap éjjel megszagolta édesanyánkat, kinek alkoholban úszkált leheletétől egy légy is megfulladt volna. Amióta édesapám elment, azóta én vagyok az egyetlen, akiben Tammy megbízhatott. Én vittem iskolába kezén fogva, vállamon pillangós táskájával; én csináltam neki kakaót az éjszaka közepén, amikor újabb rémálmok gyötörték, és én adtam jóét puszit a homlokára, miután megvacsoráztunk a McDonald’s parkolójában a mama ócska kocsijában.
